nyitólap
webtérkép
mailküldés
keresés
vissza a főoldalra
Ön jelenleg a Városlakóknak / Egyházak / Református / Egyháztörténet oldalon áll
Városlakóknak
Feliratkozás hírlevélre
Eseménynaptár
vissza
április 2017
előre
Egyháztörténet

A LÁBATLANI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG CÉLKITŰZÉSEINEK TÁMOGATÁSÁRA ALAPÍTVÁNY
ALAPÍTVÁNYUNK ADÓSZÁMA: 18609879-1-11
KÉPVISELŐJE:  CSATHÓ ISTVÁN
SZÉKHELYE:  2541 LÁBATLAN, DÓZSA GYÖRGY ÚT 112.
AZ EGYHÁZKÖZSÉG WEBOLDALA: www.labatlan.istentisztelet.net

BANKSZÁMLASZÁMUNK: Tata és Vidéke Takarékszövetkezet Lábatlani Kirendeltség
63500031-11042923

Egyháztörténet

www.labatlan.istentisztelet.net

Településünkön a református egyház már a reformáció első századában megalakult. Egyes adatok szerint 1550-ben történt az egyház szervezése. A XVI-XVII. századból nem ismerjük a község történetét, de valószínű, hogy lakott hely volt az egész hódoltság alatt, s így feltételezhetjük, hogy a református egyház működése nem szünetelt ezekben a századokban sem.

Pontosabban követhetjük az egyház fejlődését a XVIII. század elejétől. 1715-ből származó összeírás szerint a községben 16 magyar jobbágy és két zsellércsalád lakott, akik valamennyien reformátusok voltak. Az összlakosság a fenti adatokból következtetve nem igen haladta meg sokkal a száz főt, mégis ez a csekély lélekszámú gyülekezet eltartotta a lelkészt, és imaházat tartott fenn. Ebből az időből származik az egyház anyakönyve, mely 1713-tól rendszeresen vezetve van. Ugyanabból az időből származik a lelkészi díjlevél, mely 1716-ban készült, s eredeti példánya ma is látható az egyház első anyakönyvében. Ezen az okmányon hat aláíró között három olyan név olvasható, amely ma is él a községben (Kapu, Ollé, Ördög). Ez azért érdemel említést, mert a község lakossága, amely ma túlnyomórészt katolikus, eredetileg tisztán református volt, és így ők tekinthetők a falu törzslakosságának. A XVII. század közepén már élt itt néhány katolikus család, de 1756-ban még csak 117-en, a többség még ekkor református, lélekszámukat 250-300 főre becsülhetjük. Mint országgyűlésileg becikkelyezett helyen, szabadon gyakorolhatták vallásukat, s az egyház minden tekintetben erősödött. Míg a század első felében csak imaházról történik említés, a század második felében az egyház már templommal bírt. Birtokukba vették és kijavították a községben századok óta fennálló, de a török idők alatt elpusztult – eredetileg minden bizonnyal – katolikus templomot. Templomunk, melyet ma is használ a gyülekezet, igen régi építésű lehet. Erre enged következtetni a templom építési stílusa: faragott homokkőből készült ablakai, amelyek átmenetet alkotnak a román és a gót stílus között, támpillérei gótikus jellegűek, s ilyen az alaprajza is. Az egyház erősödésére mutat, hogy ehhez a templomhoz 1788-ban, II. József türelmi rendeletében biztosított jogukkal élve tornyot épített a gyülekezet. Ennek az emlékét őrzi egy díszes kiállítású oklevél, melyet az akkori községi jegyző készített. Ugyanebből az időből való az egyház birtokában levő, feketével és ezüsttel hímzett terítő, évszámmal, s talán ekkor került az egyház tulajdonába áldozatkész adakozásból az az értékes, vert arany úrvacsorai kehely és keresztelőtányér, melyet ma is használ a gyülekezet. A kehely különösen szép művészi kivitelben készült, s valószínű, hogy a XVI-XVII. századból való, s így mint történeti emlék is igen becses. A század végén készült, vagy akkor tatarozták a lelkészlakot is. Erre enged következtetni az eredeti lelkészlak lebontásakor előkerült gerenda évszáma. (László János lelkész feljegyzése szerint.)
A XIX. század folyamán az egyház tovább fejlődött lélekszámban, míg korábban 400 lelket számlált a gyülekezet, 1890-ben már meghaladta az 500 főt. A század derekán több alkalommal is erős járványok pusztítottak (1848-ban 166 ember halt meg kolerában), s így a lélekszám erősen ingadozott. A hitélet azonban erős volt, amit az ebben az időben tapasztalható áldozatkészség is bizonyít. Ekkor készült a vörös-márványból faragott úrasztala és az ajtófelek. A gyülekezet anyagi erejét bizonyítja, hogy tagjai között volt szép számmal egész telkes jobbágycsalád, így egy 1864-ből származó feljegyzésben még mindig 35 egészhelyes református gazdáról történik említés. A hitélet erősödését nem csekély mértékben szolgálta, hogy már az 1700-as évek kezdetétől volt tanítója, iskolája. Az 1800-as évek második felében emelt iskolaépület ma is fennáll, benne egy tanító tanított hat osztályt, s egyben a kántori teendőket is ellátta. Az iskolában folyó nevelőmunka hatékonyságát igazolja, hogy – még a legidősebbeket sem véve ki, ma sincs olyan ember, aki ne tudna írni, olvasni. Az iskolában 1908-ban szűnt meg a tanítás, amikor megépült az állami iskola, s az egyházi tanító állami szolgálatba lépett. Ettől kezdve az állam és az egyház között létrejött egyesség szerint négy tanerő közül legalább egynek reformátusnak kellett lenni, aki a kántori teendőket is végezte.
Az 1800-as évek második felében nagy építkezések történtek: a cementgyár támogatásával és a hívek áldozatkészségéből tatarozták az évszázados templomot, és új lelkészlakot építettek. Ekkor helyezték át a templom bejáratát jelenlegi helyére az addigi déli oldalról, s ekkor készült a templom berendezése teljes egészében. A szószék és a lelkészi padok oldallapjait díszítő égetett famunkák Wendland Károly gyárigazgató hitvesének munkái. Ugyanakkor lebontották a régi lelkészlakot, mely a mai épületnek az udvarán állott szérűjével az utcára, s építették a mai lelkészi lakást.
A közelmúlt években a régi hagyományoknak megfelelően teljesítette az egyház a hivatását. A hitélet erősítését szolgálta az egyház keretében működő énekkar, a lelkipásztor vezetése mellett folyó kulturális nevelőmunka – a régi „öregiskolában”, mely egyházi kultúrterem szerepét töltötte be, melynek az istentiszteletek és vallásos esték mellett nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a gyülekezet ma is töretlen hittel áll egyháza mellett.
Az eddigiekhez még egy személyes megjegyzést fűzök. A második világháború utáni években tatarozták a templomot. Ekkor a templom délnyugati sarkán egy hatalmas kőkocka állt az építők útjában, amit le akartak faragni. Amikor az első nagyobb kődarabot leverték, azon valami írásféle látszott. A követ aztán nem bántották, helyén maradt, mert az a feltevés merült fel, hogy az talán az eredeti templom alapköve lehetett. A tatarozáshoz a cementgyár anyagot adott, a gyülekezet vállalta a fuvarozást és a napszámos munkát házsor szerint, s a cementgyár adta a szakembereket is.

Hentz Lajos, 1954.

Készítette: Horváth Sándor 2005.01.11.

Templomtörténet

Középkori eredetű templomunk a község déli felében emelkedő dombtetőn áll. Jelenlegi alaprajza: nyolcszög három oldalával záruló, támpilléres szentélyhez téglalap alakú, támpillér nélküli hajó, ehhez a homlokzat közepén álló rézsútos támpillérekkel támasztott torony csatlakozik. A támpilléres torony formája középkori eredetre utal. 1894-ben a szentélyben előkerült a középkori oltár alapozása, a szentélyből észak felé, az egykori sekrestyébe vezető ajtó elfalazott nyílása, illetve a sekrestye oldalfalai. A hajóban, az északkeleti karzat vasoszlopa alatt kőből épített kriptát, benne két felnőtt- és egy gyermek-csontvázat is találtak. 1969-ig a szentély záródásában két, vakablakká átalakított, a szentély déli falában egy ép gótikus ablak volt látható.
1969 augusztusában a templom renoválása alkalmával középkori részletek kerültek elő. A vakolat leverése után falkutatásra nyílott lehetőség. Bebizonyosodott, hogy a szentély mellett a templomhajó fala a tető magasságáig szintén középkori eredetű: a hajó három sarka armírozott volt, az északkeleti saroknál északkeleti irányba induló fal csonkja, a sekrestye falindítása mutatkozott. A szentély északi oldalán pedig elfalazott – a sekrestyébe vezető – ajtó nyílása vált láthatóvá. A szentély délkeleti ajtaja fölött egy elfalazott gótikus ablak bontakozott ki, a hajó déli falán középkori faragott kövekkel elfalazott, körtetagos profilú ajtónyílás, fölötte kétoldalt 1-1, a neogótikus ablakok bevésésekor megcsonkított gótikus ablak részlete került elő. A vakolat leverése után jól látható volt, hogy a torony és annak északkeleti oldalán lévő toldaléképület későbbi hozzáépítések a hajóhoz.
A templom padlásán 8 db gótikus mérmű-töredéket, a templom körüli kőhalmokban gótikus boltozati borda- és ablakbéllet-töredékeket találtak.
A templomdomb délkeleti partfalából hosszú idő óta kerülnek elő emberi csontvázak (a szájhagyomány szerint a török időkben a templomot dzsáminak használták, és a törökök temetkeztek ide), köztük az 1960-as évek elején csillag és hold bevésett képével díszített bronzgyűrűt találtak. Az 1970. évi terepbejáráskor a régészek a templom mellett XIV-XV. századi vak-mérműves, mázatlan kályhaoromdísz-töredékeket találtak.
A templom és a körülötte található sírok Lábatlan középkori templomának és a templom körüli temetőjének maradványai. A valószínűleg Árpád-kori eredetű templom helyére a XIV-XV. században felépített templomról első ismert okleveles adat 1400-ból származik, amikor a Szt. Mihályról elnevezett kápolna igazgatója István volt. Az adat forrása, mely szerint ugyanakkor Lábatlan esperesi székhely lett volna, nem ismert. 1500-ban Lábatlan Gergely panaszt emel a lábatlani kápolna jobbágyainak bántalmazója ellen. Lázár deák 1528-i térképén a Lábatlan-felirat mellett tornyos templom ábrázolása látható, amely azonban csupán a falut jelképezi, hiszen a középkori templomnak nem volt tornya.
Nem tudjuk, hogy a református lakosság mikor vette használatába a templomot, de 1732-ben már, mint református imaház szerepel. A török kort viszonylag épségben átvészelt templomhoz 1788-ban építették a támpilléres tornyot. Ilyen állapotban használták a templomot 1894-ig, amikor a nagy átalakítás alkalmával a még meglévő építészeti elemek java részét elbontották, illetve elfalazták. Ekkor bontották el a még meglévő diadalívet, a hajó déli oldalán nyíló két gótikus ablak és bélletes kapu részleteit, s befalazták azokat. Ugyanekkor épült a torony északkelet oldala melletti toldaléképítmény is.

Forrás: Horváth I. – H. Kelemen M. – Torma I.: Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom és dorogi járás; Akadémiai kiadó, Bp. 1979.

Készítette:

Horváth Sándor

2004.03.07

Adatok a lábatlani református egyház történetéhez

Településünkön a református egyház már a reformáció első századában megalakult. Egyes adatok szerint 1550-ben történt az egyház szervezése. A XVI-XVII. századból nem ismerjük a község történetét, de valószínű, hogy lakott hely volt az egész hódoltság alatt, s így feltételezhetjük, hogy a református egyház működése nem szünetelt ezekben a századokban sem.

Pontosabban követhetjük az egyház fejlődését a XVIII. század elejétől. 1715-ből származó összeírás szerint a községben 16 magyar jobbágy és két zsellércsalád lakott, akik valamennyien reformátusok voltak. Az összlakosság a fenti adatokból következtetve nem igen haladta meg sokkal a száz főt, mégis ez a csekély lélekszámú gyülekezet eltartotta a lelkészt, és imaházat tartott fenn. Ebből az időből származik az egyház anyakönyve, mely 1713-tól rendszeresen vezetve van. Ugyanabból az időből származik a lelkészi díjlevél, mely 1716-ban készült, s eredeti példánya ma is látható az egyház első anyakönyvében. Ezen az okmányon hat aláíró között három olyan név olvasható, amely ma is él a községben (Kapu, Ollé, Ördög). Ez azért érdemel említést, mert a község lakossága, amely ma túlnyomórészt katolikus, eredetileg tisztán református volt, és így ők tekinthetők a falu törzslakosságának. A XVII. század közepén már élt itt néhány katolikus család, de 1756-ban még csak 117-en, a többség még ekkor református, lélekszámukat 250-300 főre becsülhetjük. Mint országgyűlésileg becikkelyezett helyen, szabadon gyakorolhatták vallásukat, s az egyház minden tekintetben erősödött. Míg a század első felében csak imaházról történik említés, a század második felében az egyház már templommal bírt. Birtokukba vették és kijavították a községben századok óta fennálló, de a török idők alatt elpusztult – eredetileg minden bizonnyal – katolikus templomot. Templomunk, melyet ma is használ a gyülekezet, igen régi építésű lehet. Erre enged következtetni a templom építési stílusa: faragott homokkőből készült ablakai, amelyek átmenetet alkotnak a román és a gót stílus között, támpillérei gótikus jellegűek, s ilyen az alaprajza is. Az egyház erősödésére mutat, hogy ehhez a templomhoz 1788-ban, II. József türelmi rendeletében biztosított jogukkal élve tornyot épített a gyülekezet. Ennek az emlékét őrzi egy díszes kiállítású oklevél, melyet az akkori községi jegyző készített. Ugyanebből az időből való az egyház birtokában levő, feketével és ezüsttel hímzett terítő, évszámmal, s talán ekkor került az egyház tulajdonába áldozatkész adakozásból az az értékes, vert arany úrvacsorai kehely és keresztelőtányér, melyet ma is használ a gyülekezet. A kehely különösen szép művészi kivitelben készült, s valószínű, hogy a XVI-XVII. századból való, s így mint történeti emlék is igen becses. A század végén készült, vagy akkor tatarozták a lelkészlakot is. Erre enged következtetni az eredeti lelkészlak lebontásakor előkerült gerenda évszáma. (László János lelkész feljegyzése szerint.)
A XIX. század folyamán az egyház tovább fejlődött lélekszámban, míg korábban 400 lelket számlált a gyülekezet, 1890-ben már meghaladta az 500 főt. A század derekán több alkalommal is erős járványok pusztítottak (1848-ban 166 ember halt meg kolerában), s így a lélekszám erősen ingadozott. A hitélet azonban erős volt, amit az ebben az időben tapasztalható áldozatkészség is bizonyít. Ekkor készült a vörös-márványból faragott úrasztala és az ajtófelek. A gyülekezet anyagi erejét bizonyítja, hogy tagjai között volt szép számmal egész telkes jobbágycsalád, így egy 1864-ből származó feljegyzésben még mindig 35 egészhelyes református gazdáról történik említés. A hitélet erősödését nem csekély mértékben szolgálta, hogy már az 1700-as évek kezdetétől volt tanítója, iskolája. Az 1800-as évek második felében emelt iskolaépület ma is fennáll, benne egy tanító tanított hat osztályt, s egyben a kántori teendőket is ellátta. Az iskolában folyó nevelőmunka hatékonyságát igazolja, hogy – még a legidősebbeket sem véve ki, ma sincs olyan ember, aki ne tudna írni, olvasni. Az iskolában 1908-ban szűnt meg a tanítás, amikor megépült az állami iskola, s az egyházi tanító állami szolgálatba lépett. Ettől kezdve az állam és az egyház között létrejött egyesség szerint négy tanerő közül legalább egynek reformátusnak kellett lenni, aki a kántori teendőket is végezte.
Az 1800-as évek második felében nagy építkezések történtek: a cementgyár támogatásával és a hívek áldozatkészségéből tatarozták az évszázados templomot, és új lelkészlakot építettek. Ekkor helyezték át a templom bejáratát jelenlegi helyére az addigi déli oldalról, s ekkor készült a templom berendezése teljes egészében. A szószék és a lelkészi padok oldallapjait díszítő égetett famunkák Wendland Károly gyárigazgató hitvesének munkái. Ugyanakkor lebontották a régi lelkészlakot, mely a mai épületnek az udvarán állott szérűjével az utcára, s építették a mai lelkészi lakást.
A közelmúlt években a régi hagyományoknak megfelelően teljesítette az egyház a hivatását. A hitélet erősítését szolgálta az egyház keretében működő énekkar, a lelkipásztor vezetése mellett folyó kulturális nevelőmunka – a régi „öregiskolában”, mely egyházi kultúrterem szerepét töltötte be, melynek az istentiszteletek és vallásos esték mellett nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a gyülekezet ma is töretlen hittel áll egyháza mellett.
Az eddigiekhez még egy személyes megjegyzést fűzök. A második világháború utáni években tatarozták a templomot. Ekkor a templom délnyugati sarkán egy hatalmas kőkocka állt az építők útjában, amit le akartak faragni. Amikor az első nagyobb kődarabot leverték, azon valami írásféle látszott. A követ aztán nem bántották, helyén maradt, mert az a feltevés merült fel, hogy az talán az eredeti templom alapköve lehetett. A tatarozáshoz a cementgyár anyagot adott, a gyülekezet vállalta a fuvarozást és a napszámos munkát házsor szerint, s a cementgyár adta a szakembereket is.

Hentz Lajos, 1954.


[ 2007.11.25. ]
MEGOSZTÁS:

Kapcsolódó képek
Erdélyi csoportkép
Református Templom